17. Fejezet

17. Fejezet

- Uh, ez nagyon komolyan hangzik. - néztem rá kicsit félve.
- Jajj ne csináld már, ez jó hír. - mosolygott boldogan.
- Igen? - kérdeztem vissza a teljes bizonyosságért, ugyanis az elmúlt időben még a jó hír is rosszra fordult, ahogy a szép is rúttá.
- Van valami, amit még nem mondtunk el neked, igazából mielőtt hívtál minket, már terveztük, hogy visszajövünk és ennek meg volt az oka. - vigyorgott, mint aki teljesen becsavarodott, de így szeretem a testvérkém.
- És mi is pontosan az az ok? - próbáltam kihúzni belőle, ennyi kertelés után végre az értelmes választ, de már az én kedvem is jobb volt.
- Tudod, hogy Jamesszel már egy ideje szeretnénk egy babát és hát ez az út nagyon jót tett nekünk, ha érted mire gondolok … szóval csak azt akartam elmondani, hogy nagynéni leszel! - hangjából csak úgy sugárzott a boldogság, még a tegnap történtek sem vették el kedvét. Kellett pár másodperc, talán perc, mire eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, de aztán boldogan öleltem át nővérem.
- Úristen, de örülök! Gratulálok tesó! - nevettem boldogan és még lapos hasára helyeztem a kezem. - Szia picur, a nénikéd már nagyon vár.
- Bella, még nem hinném, hogy érti, hogy mit mondasz.
- Na, most miért, hadd élvezzem már ki, még csak most tudtam meg, hogy lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém. De jó, hogyha már most tisztázzuk, hogy akármi van, rögtön szólsz értve vagyok? Ha rosszul vagy, ha megmozdult a baba vagy csak egyszerűen szeretnél valamit. - mondtam teljesen felvillanyozódva, hiszen tudom, mennyire várták már őt, ahogy én is.
- Igenis főnök! - szalutált nagy komolyan.
- Ez a beszéd! Na de mindent tudni akarok róla! Hogy derült ki, hogy babát vársz? - csüccsentem vissza vele szemebe.
- Még az úton elég sokszor voltam rosszul, émelygések, reggeli rosszullétek. Jóformán miden reggel az első az volt, hogy kiadtam magamból majdnem mindet, aztán meg összevissza ettem és egyszer elájultam, James nagyon aggódott, ezért elráncigált a kórházba, ahol a vérteszt kimutatta, hogy babánk lesz. Jajj ott kellett volna lenned, az az arc, amikor megtudtuk, olyan édes volt, de komolyan. - és csak mondta és mondta, hogy James hogyan reagált, de én már nem figyeltem, a gondolataim elterelődtek. Szóval reggeli rosszullét és émelygés. Velem sem egyszer fordult elő, hogy a reggelt a WC fölé görnyedve kezdem, és az émelygés, az valami szörnyű … ez viszont azt jelentheti, hogy … Nem! Nem! És nem! Nem lehetek terhes, most nem! De hát minden jel arra mutat, hogy mégis. Gondolataimból Vick nevetése ébresztett fel, és én is nevettem, hogy úgy látszódjon, hogy figyeltem.
- És pontosan mekkora a kis szemünk fénye? - érdeklődtem.
- Ami azt illeti fogalmunk sincs, három napja tudtuk meg a nagy hírt, ahogy mondtam, de azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor fogant, tudod, nem igazán nézethettük meg orvossal …
- De most már igen. - mosolyogtam, előkotortam a mobilom és hívtam Edwardot.
- Szia Édesem. - köszönt vidámsággal hangjában. - Történt valami?
- Nem, dehogyis. Csak azt szeretném kérdezni, hogy Carlisle otthon van-e?
- Végre megengeded, hogy megvizsgáljon? - kérdezte aggodalmasan és mégis megkönnyebbülve.
- Nem, a nővéremet meg tudná vizsgálni? Nagyon fontos lenne. - mondtam lágy hangon.
- Nincs itt, de hamarosan hazaér. Mi történt Victoriaval? Átmenjek?
- Mi van a lányommal? - hallottam meg kicsit távolabbról anya aggodalmas hangját is.
- Jól van Drágám, csak szeretném, ha megnézné. - öntötte el bensőmet a melegség kedvesem törődése után.
- Akkor gyertek át! Várunk.
- Indulunk. Köszönöm. Szeretlek. - köszöntem el és kinyomtam a telefont.
- Szóval James jössz? - kérdeztem fenn hangon, igaz az eddigi beszélgetésünket is csodásan hallotta, de megszokás volt. Minél jobban le akartam kötni magam, nem akarok gondolkodni ezeken a tüneteken. Egy másodperc se telt el, és James már az ajtóban állt.
- Még szép, az én lányomról vagy fiamról van szó! - húzta száját arcrepesztő mosolyra, majd átkarolta Vicket és így mentünk a garázsba a kocsiért, nem akartuk, hogy testvérem még véletlenül is megerőltesse magát, amin ő kicsit fújtatott, hogy ennyire aggódunk érte, értük. James kicsit lassabban vezetett, mint általában, gondolom félt, hogy Vick rosszul lesz, így amire megérkeztünk a Cullen-villához anyu már majdnem a haját tépkedte idegességében a bejáratnál.
- Mi van veled Kicsikém? - kérdezte aggodalmasan, ahogy vámpír sebességgel az autónál termett és kinyitotta nővérem felőli ajtót.
- Majd elmondom anyu, de ne aggódj semmi komoly. - mosolygott rá és nyomott egy puszit az arcára. James átkarolta nővérem derekát, aztán bevezette a házba, Edward lágyan megcsókolt, majd felkísért testvéremék után Carlisle orvosi szobájába. Carlisle halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják, nagyon érdekesnek találta a babát, mivel még nem találkozott ilyesmivel, persze rajtunk kívül, de az már más tészta. A tű nem hatolt át a méhfalon, ahogy az ultrahang sem mutatott semmit, de a vér eredmény kimutatta a kisbabát, azonban ebből nem tudta megállapítani mekkora is lehet, ezért óvatosan elkezdte nyomkodni Vick hasát, aztán összevetve azzal, amit apu mesélt neki a fejlődésünkről besaccolta a bébi korát, én meg azonnal elkezdtem számolgatni magamban. Hogy ha tegyük fel tényleg várandó vagyok, akkor Edward vagy Jasper lehet az apa, basszus, már csak a gondolat is elég morbidul szelte át gondolataim … számoltam és számoltam, többször is, de mindig ugyanaz jött ki …

Sajnálom sajnálom, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok! 
Azért remélem, hogy tetszett.
Puszi: Daphne&Lily

16. fejezet

16. fejezet

A megdöbbenés után kezdett derengeni valami erről a férfiról. A húgomra kaptam a fejem, akin ugyancsak a felismerés jeleit láttam.

A szemem sarkából észrevettem, hogy apa ugrani készül- igen, apának szólítottam!-, ezért megragadtam a karját.

Nyugtalanul meredtem Aaron-ra.

Ő csak hűvös nyugalommal mért végig minket. Pont mint régen. Az egyetlen, amit megtanultam róla, hogy mindig ilyen, akármi történjen. Egyszer láttam egy filmet, amiben a gyilkos teljesen így viselkedett, és azóta mindig Ő jut róla eszembe, noha alig lehettem egy éves, mikor megnéztem.

Először nem jött ki hang a torkomon, majd mégis sikerült megszólalnom. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem:

- Eleanor hol van?

Eleanor az Ő felesége, aki pontosan az Ő ellentéte: csupa szív, érzelmes, anyáskodó. Nem sokat találkoztam vele, de gyerekkorunkban sokszor vitt el minket vidámparkba. Szerettük a hármasban töltött időt.

- Nem tudom.

Victoria meglepetten nézett rám. Én valahogy számítottam erre.

- Ti ismeritek egymást?- kapkodta anyu a fejét közöttünk.

- Igen, Aaronnak elég sokat volt dolga a Volturival- mondtam még megelőzve Őt.

- És ki az az Eleanor?- kérdezte gyanakodva.

- A felesége- sziszegtem rá a férfira.

Nem tudom, hol hagyta, de remélem, hogy nem esett baja.

- Hogy kicsoda?- visított anya.

- Hát persze, hogy nem beszéltél neki róla. Mi van vele? Meguntad, hogy veled ellentétben Ő nem egy jégtömb?!

De Aaron csak ráérősen tekintgetett rám. Anya lerázta magáról a kezeit.

- Gyerekkorodban nem volt így felvágva a nyelved- jegyezte meg.

- Te viszont semmit sem változtál. Mindig ilyen voltál, és jobban tennéd, ha elhúznád a csíkot anyu mellől. Hidd el, Ő nem neked való. Emlékezz csak a múltadra- vigyorogtam rá gonoszan. Aaron tipikusan az az ember, akibe szívesen belerúgok még egyszer.

Az arca megrándult.

A társaság néma csendben ült, és kettőnk között váltogatta a pillantását. Anya elhátrált a férfi mellől, és Charlie meg akarta ölelni, de tőle is elhúzódott.
Aaron pedig néma csendben állt.

Valamivel később, mikor kezdett kényelmetlenné válni a csend, a feszültség pedig tapintható volt, Edward gyengéden maga felé fordított. A testem megrándult, mire gyengéden felemelt, és elindult a kijárat felé. Elkaptam Jasper pillantását- sajnálkozó volt, de lobogott benne a szerelem. Victoria és James követett minket, de más inkább nem jött velünk. Nem akartam ránézni anyára, apára sem, mert egyszerűen nem bírtam elviselni, ami történt.
Olyan sokszor elképzeltem, hogy mi történne, ha anya egyszer mégiscsak felbukkanna, apával együtt, és mi történne. De ez teljesen más volt, úgy éreztem, valahogy elromlott minden.
Edward haza vitt, a mi házunkba. Közben eleredtek a könnyeim, és eláztatták az ingét. Egyenesen a szobámba vitt, lefektetett az ágyra, majd mellém feküdt.
Victoria és James a nappaliban maradt.

Másnap reggel valamivel nyugodtabban ébredtem. Egyrészt, mert Edward a karjaiban tartott egész éjjel, másrészt mert így kipihenten jobban átgondoltam a helyzetet és rájöttem, hogy a családom mindig is szét volt esve.
Meg akartam csókolni Edwardot- de amikor kinyitottam a szemem, elkapott a hányinger, és alig értem el a fürdőszobát.
Edward riadtan jött utánam, és tartotta a hajam. Nem akartam, hogy itt legyen és így lásson. Biztosan rosszat ettem.
Mikor végeztem, fogat mostam és megpróbáltam nem Edward szemébe nézni, de Ő maga felé fordított.
- Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.
- Nem tudom, lehet hogy a sok stressz.. vagy valami olyat ettem.
Annyiban hagytuk a dolgot. Edwardot haza küldtem, hogy egyedül lehessek egy kicsit. Valamivel később Victoria kopogtatott az ajtómon.
- Bejöhetek?- dugta be a fejét.
- Persze.
Nem szólt semmit, amíg leült velem szemben az ágyamra, majd mikor egy magasságba kerültünk, szélesen elmosolyodott. Nem tudtam mire vélni hirtelen jött jókedvét.
- Mondanom kell valamit- mosolygott.

Ééééééééééééés friisss. Bocsi, hogy kb. 2 hétig nem volt, de hát.. :S
Puszi
Daphne&Lily 

15. fejezet

15. fejezet

Mindenki Charlie-t és az egyik szőke lányt figyelte, akit ha jobban megnéztem, ismerősnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy sosem láttam.
Furán bámultak egymásra. Végül Charlie törte meg a csendet.
- Renée?- kérdezte szinte már remegő hangon. Az anyám nevére én is felkaptam a fejem.
- Nem, Ő Iri...- kezdte a barna hajú nő, de Ő elhallgattatta.
- Charlie - ment az említetthez és megölelte. Először láttam Charlie-n- mióta ismerem-, hogy annyira boldog, hogy legszívesebben sírna. De hiába látom őket, valahogy nem tudom elképzelni Charlie-t, mint szerető férjet vagy apát, valószínűleg ebbe nagy szerepet játszik, hogy soha nem foglalkozott velünk, de most, hogy látom őt, ahogy anyát (?) öleli, még ha homályosan is, de valahogy el tudnám képzelni. Fantáziám elém tárja a képet, hogy születésünkkor tovább maradunk anyával, hogy Charlie tovább várakozik és látja, ahogy vámpírként újjászületik aztán, négyen boldog családként élünk. Szívem is belefájdul, hogy ez mind csak a képzeletem szüleménye. Testvéremre nézek és látom szemeiben, hogy ő is hasonló dolgokról fantáziál, közben Edward karjaiba bújok, hogy ne gondoljak olyanokra, amik már nem történhetnek meg, hisz már nincs értelmük, az időt nem lehet visszapörgetni. Pár percig néztük őket és próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Ahogy mind felocsúdunk első döbbenetünkből helyet foglalunk a nappaliban. De Charlie egy percre sem engedte el anyát.


- Örülnék, hogyha elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt. - hallottam meg először Carlisle nyugodt hangját.
- Ő Renée, az én Renée-m. - mondta Charlie, de még ő sem hitte ezt el teljesen. Összenézünk Vic-kel és egyszerre fordulunk édesanyánk felé, majd mindketten felpattanunk és megöleljük őt.
- Anya. - mondtuk szinkronban és a meghatottságtól mindkettőnk szemében megjelentek a meghatottság könnyei, anyu egy ideig megkövülve ült, mire megértette, hogy kik is vagyunk mi, de akkor azonnal magához ölelt minket.
- Hát mégis éltek. Ez egyszerűen elképzelhetetlen, azt hittem, meghaltatok. - szorít magához és érezzük, hogy teste rázkódik a sírástól, bár könnyei nem folynak arcán, mint nekünk. - Van két kislányom. - hallani hangjából a meghatottságot.
- Mi is azt hittük, hogy meghaltál. - mondom sírva.
- Hadd nézzelek meg titeket jobban. - mosolyog és egyik kezével az enyémet, másikkal nővéremét fogja és megforgat minket, amin mi felnevetünk. Teljesen más volt anya közelsége, mint Sulpicia-é. Sulpicia mindig is olyan volt és olyan lesz, mint az édesanyánk, de Renée mégis csak más, bár nem lehettünk együtt eddig, de ezentúl majd másképp lesz, legalábbis ezt szeretném hinni.


- Mi történt veled Renée? Hogy élted túl? - faggatja Charlie.
- Nem tudom, a szülés után elvesztettem az eszméletem, és amikor felébredtem Eleazar-éknál voltam. - anyu az eddig ismeretlen férfire néz.
- Egy kisebb házban találtunk az erdőben, amikor Carmennel az erdőben voltunk, éreztük Irina, vagy akkor Renée? vérének illatát. Éreztük még egy vámpír illatát, ezért hazavittük, mivel a szíve nem dobogott már, de a harapásokból úgy gondoltam, hogy már elég méreg juthatott a szervezetébe, ezért újraélesztettem és ahogy beindult a szíve a méreg is elkezdett szétterjedni a véráramban. De valamiért nem három, hanem csak két nap múltával ébredt fel. - ecseteli az Eleazarnak szólított férfi. Akármi is történt örökké hálás leszek neki, hogy megmentette anyát.
- Köszönjük. - mondja ki végül testvérem, amire én is gondoltam.
- Ugyan, nincs mit köszönni, nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, csak megpróbáltam. - mosolyog kedvesen. - De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért mondtad azt, hogy Irinanak hívnak? - kíváncsiskodik és ami azt illeti ez engem is érdekel.
- Azok után, hogy nálatok magamhoz téretem, sokakkal ellentétben emlékeztem, hogy mi történt velem. Mivel ti találtatok meg, arra következtettem, hogy meghaltak a lányaim, és hogy Charlie elhagyott, hisz érthető lett volna, ha így tesz. Nem akartam emlékezni a múltra, ezért próbáltam tiszta lappal kezdeni, egy új emberként, vagyis vámpírként. -  magyarázkodott szomorúan.
- Hogy gondolhattál ilyen butaságra, hogy elhagytalak? - néz rá Charlie.
- Lássuk be Charlie, a végén már nem voltunk túl jóban. Rengeteget veszekedtünk a babáink miatt. És amikor felvetettem, hogy a szülés után esetleg átváltoztathatnál, te nem akartál átváltoztatni. Ezért úgy gondoltam, hogy már nem szeretsz.
- Épp azért nem akartam, hogy átváltozz mert szeretlek. Nem akartam, hogy te is az öröklétbe szenvedj, hogy kezeld a vérszomjat. - simítja meg anya arcát.
- De én vállaltam az örökkévalóságot! Nekem mi sem lett volna szebb, ha együtt töltjük az öröklétet a lányainkkal.
- De hát még együtt tölthetjük, hisz az örökkévalóság még így is hosszú. - mosolyog Charlie, de anyának megváltozik az arckifejezése.
- Azóta már sok minden megváltozott Charlie. - sóhajt fel és pont ebben a pillanatban lép be egy férfi, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hisz az egész családot nem ismerem. Anya viszont átölelte a férfit, volt bennük valami furcsa, amit nem tudtam hova tenni, Charlie pedig felmordult....


Sajnáljuk, hogy ennyit kellett várnotok! De azért reméljük valamennyire kárpótoltunk titeket :)
Daphne&Lily
xoxoxoxoxoxoxo

14. Fejezet

14. Fejezet

  

Az eszméletemmel együtt az időérzékemet is elveszítettem. De talán pár perc elteltével már hallottam a hangokat, még ha távolról is, mintha csak egy távoli vízhang lenne a fejemben, de egyre erősödtek a hangok. Majd óvatosan kinyitottam a szemem, a hirtelen jött fény zavarta tökéletes látásom, így pislogtam párat, hogy a fény foltokból összeálljon a kép. A nappaliban voltunk, a kanapén feküdtem, fejem Edward lábain pihent, míg Carlisle és Charlie fölém hajolva tanulmányoztak.
- Kicsim. - sóhajtott Edward kicsit megkönnyebbülve, de még láttam szemeiben az aggodalmat csillogni. Lassan emeltem fel egyik kezem és simítottam végig arcán. Kicsit erőtlennek éreztem magam, de egyébként nem éreztem semmi furcsát.
- Jól vagyok. - mondtam halkan végig gyönyörű szemeibe nézve.
- Nem úgy festesz. Úgyhogy Carlisle megvizsgál rendben? - kérdezte lágy hangon.
- Semmi bajom, tényleg. - mosolyogtam, majd aggódó tekintetek kereszttüzében ültem fel és bújtam Edwardhoz.
- Senki nem lesz csak úgy rosszul Bella. - szólalt meg Carlisle.
- Tudom, de ez csak amolyan pszichikai, és nem fizikai rosszullét volt. Gondoljatok bele, az elmúlt időben minden olyan gyorsan történt körülöttem, és ez elég húzós volt nekem. - rejtettem arcom Edward nyakába.
- Akkor sem ártana egy alapos kivizsgálás. - mondta komolyan Carlisle.
- Carlisle, félig vámpír vagyok, nem lehet túl komoly bajom.
- Te tudod, én nem akarlak rákényszeríteni, de ha máskor is elájulsz, vagy bármilyen furcsaságot észlelsz azonnal szólsz, megegyeztünk?
- Igenis. - mosolyogtam rá, ezzel lezárva a témát. - Drágám, hazakísérsz? - mersztettem könyörgő szemeket Edwardra, aki persze azonnal helyeslően válaszolt, de a szokásossal ellentétben, most beültetett a kocsiba és úgy vitt haza. 

Ahogy hazaértünk felhívtam Victoriat, hogy elmeséljem neki, amit Charlie mondott az édesanyánkról. És megígérte, hogy holnap visszajönnek. Ezek után már csak a mindennapi teendőimet végeztem el, majd bebújtam Edward mellé az ágyba. De közelsége hirtelen tudatosult bennem, és ellepte tudatom az a bizonyos vörös köd. Hevesen kaptam ajkai után, amit ő is hasonlóan viszonzott. S a ruháink is hasonló hirtelenségben kerültek le rólunk …
Reggel, kicsit fáradtan, de valahogy mégis kipihenten ébredtem Edward ölelő karjaiban. Szerelmem valakivel halkan beszélt telefonon, akiről később, amikor megszólalt megtudtam, hogy Alice, de már csak az elköszönésük hallottam.
- Jó reggelt Édesem.
- Neked is Szerelmem. - mosolyogtam és adtam egy apró puszit a szájára. - Ugye nem miattam tettétek le?
- Nem, csak elmondta, hogy Carlisle elhívta közeli barátainkat, hogy segítsenek.
- Segítsenek, de miben?
- Meg találni anyukád. - mosolygott féloldalasan.
- Ezt … igazán nem kellett volna. - mondtam meghatottan.
- Ha többen keressük, akkor hamarabb megtaláljuk.
- Jó, de miattam ezt nem kellett volna megtennetek. - bújtam hozzá szorosan.
- Kicsim, hisz családtag vagy, és mi mindent megteszünk a másikért.
- Annyira hálás vagyok neked, hogy vagy nekem. - mondtam köszönetet, de a meghatottságtól majdnem elsírtam magam. Egy darabig még így maradtunk ölelkezve, de a suli miatt fel kellett kelnünk.

A suliban nem történt semmi sem, de utána Edwarddal, nem hozzájuk mentünk, hanem haza, mivel meg akartam várni a testvérem. De a várakozásra nem volt szükség, ugyanis ahogy beléptünk a nappaliba, testvérem máris a nyakamba vetette magát.
- Jajj, annyira hiányoztál már. - öleltem őt szorosan.
- Te is nekünk. - nevetett. Amint elváltunk egymástól James is megölelt, és valószínűleg csak ekkor vehették észre, úgy igazán, hogy nem vagyok egyedül.
- Te meg ki vagy? - nézett páromra nővérem.
- Edward Cullen vagyok. - mutatkozott be kedves hangon, és kezet fogott Jamesszel.
- Cullen? - nézett rám nővérem.
- Igen. - bújtam Edward ölelésébe. - A szerelmem.
- Azt hiszem lesz miről beszélnünk. - mondta jelentőségteljesen. Ezek után én kicsit részletesebben felvázoltam a történteket, Charlie-val és anyuval kapcsolatban, amikor hirtelen csöngettek, Edward ment ajtót nyitni, és hallottam, hogy Charlie jött. Ahogy belépett a nappaliba azonnal Vickhez ment, hogy megölelje őt.
- Nem miattad jöttem ide, egyedül a testvérem és az édesanyám miatt. - mondta hideg hangon testvérem.
- Minek jöttél? - kérdeztem.
- Csak hogy megbeszéljük, hogyan fogjuk keresni anyátokat.
- Remek, akkor menjünk át a Cullen-villába. - indultunk el az én végszavammal. Mivel vámpír tempóban futottunk az erdőben, ezért hamar meg is érkeztünk. De ahogy beléptünk a villába Charlie hirtelen lefagyott a vendégek láttán. Ezt nem tudtam mire vélni, de valahogy nem is érdekelt annyira.

Hogy kik azok és miért reagált úgy Charlie, ahogy? Hümm jó kérdések. És a következő részben benne lesznek a válaszok.;D
Daphne&Lily
xoxoxoxoxoxox

13. fejezet

13. fejezet

Edward -úgy tűnt- meg sem hallotta a kérésemet, így kénytelen voltam utána menni. Phil mindig rosszkor bukkan fel. De a szerencse az az, hogy Jasper mit sem tud az én kis történetemről. Akkor aztán tényleg feje tetejére állni a világ.

Edward ugrani készült. Az izmai- amik meglehetősen imponáltak nekem- megfeszültek, és már majdnem belefeledkeztem a látványba, de sajnos észhez kellett térnem, mert különben nem sok maradt volna Philip-ből. Amit nem is nagyon bántam volna, de nem akartam, hogy Edward ezzel mocskolja be magát. Nekem is sokszor eszembe jutott a gondolat, és nem is kíméltem, kiéltem a szadista hajlamaimat- de csak gondolatban. 

Hirtelen nem támadt jobb ötletem, és Edward elé álltam, de túl későn, már elrugaszkodott. A gond csak az volt, hogy a briliáns ugrás helyett rajtam landolt és mivel nem vagyok teljesen vámpír, törékenyebb is vagyok nála. Reccsenést hallottunk és hirtelen fájdalom nyilallt a csuklómba. Megint. A jobb csuklómat rendszeresen eltörtem, és szerencsétlen már idáig is ramaty állapotban volt, na de most...

Philip rosszindulatú nevetésétől zengett az erdő. Beleborzongtam, hogy ezt már a kastélyban is mennyit hallottam, és még csak fel sem tűnt a belőle áradó gonoszság.

Edward felpattant- nem is volt rajtam többet, mint egy másodperc-, és felállított engem is, noha a lábaimnak semmi baja nem volt.

A kezemet az övéibe vette, és úgy tűnt, szakértelemmel veszi szemügyre. Az a gyanúm támadt, hogy valóban ért hozzá.

Valahonnan- nem tudom honnan, túlságosan belemerültem Edward tanulmányozásába- előkerült Charlie. Na, már csak Ő kellett! Teljes a cirkusz.

- Mi történt?- sietett azonnal ide hozzánk. Phil-nek szemlátomást megnyúlt az arca.

- Te figyelsz engem, vagy mi a franc? Meg mondtam, hogy hagyj békén. Nem tartunk igényt az apaságodra nyolcvan év után- mondtam neki. Ez kicsit picsásan hangzott, de végül is igaz volt. Én már megszoktam a gondolatot, hogy Aro az apám. Ez különösen hasznos, mert ha Aro meghal, vagy netán lemond a trónról, akkor én követem. De persze ez csak az egyik oldala. Sok más is van, például, hogy személyesen Aro tanított meg olvasni. Nem sokszor vette elő az igazi apuka énjét, de akkor imádni való volt.

- Bella, kérlek, most hagyd ezt a dolgot. Még el sem magyarázhattam, hogy miért kerestelek fel benneteket.

- És én vajon miért érzem azt, hogy egyáltalán nem érdekelsz?

- Nem rólam van szó. Az édesanyádról.

Döbbenten néztem rá. Kicsit fellelkesült, hogy figyelek rá és lázasan magyarázni kezdett.

- Lehet, hogy életben van. Legalábbis jó okom van ezt feltételezni.

- Lehetetlen. Meghalt, nem élhette túl. Egyáltalán hogy jut ilyesmi az eszedbe?- ripakodtam rá, de meg sem rezzent.

- Egy régi barátommal találkoztam valamikor. Látott egy fényképet az anyádról, és azt mondta, látott egy pont ugyanilyen nőt, aki annyiban különbözött, hogy vámpír volt. Hát nem érted? Amikor ti megszülettetek, én megpróbáltam átváltoztatni, de azt hittem, hogy nem sikerült, ezért hamarosan ott hagytam, és elvittelek titeket Volterrába. Valahogy segítsetek megkeresni, kérlek! Szükségem van rá... rátok.

- Jókor jut eszedbe a családod. Anya nem hagyott volna minket el, főleg Volterrában, ahol először el akartak pusztítani minket. És éppen ezért... szeretném megismerni. Végül is egy anya mégis más, mint egy anya helyett anya. De hogyan csináljuk?- tűnődtem el.

- Ezt majd később, most a kezed a fontosabb. Carlisle el tudja látni?- fordult Edward felé. Nem győztem kapkodni a fejem.

- Állj... Apa, te ismered Cullenékat?

- Bella, a világ kicsi, a vámpírvilág még kisebb, és Cullenék híresnek számítanak a mi világunkban. Mindenki kíváncsi rájuk és az életformájukra, éppen ezért mindenki hallott már róluk, ha éppen nincs titokban a létezésük az adott személy számára. Szóval ne lepődj meg azon, ha Carlisle barátja vagyok. Mellesleg majdnem egyidős vagyok vele, csak pár évvel vagyok fiatalabb.

A hosszú monológtól zúgott a fejem. Valahogy mostanában annyi minden történt velem, és képtelen voltam feldolgozni már ezt a szöveget, holott nem tartalmazott szinte semmit, csak Charlie koráról tudtam meg valamit.

A világ elsötétült körülöttem.

Hmm, jól nyomom ma. Mindenhol frisseltem ^^ Lehet, hogy Bella anyjának a személye nagy meglepetés lesz, ezt mindenesetre még részletesen meg kell tárgyalnom Lily-vel :D És kivételesen igyekeztem én is valami dinamikus fejezetet hozni, ez sikerült : )

xoxo

Daphne&Lily

Díjaink *-*

Nagyon szépen köszönjük Szaszanak! <3

Szabályok

1. Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!
3. Írj le 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 blog írónak, linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Rólunk:

1. Imádok írni és olvasni egyaránt.

2. Szeretem Budapestet (Daphne)

3. Mindketten imádjuk a zenét.

4.Mindketten imádjuk az idézeteket.
5. Az időbeosztás a specialitásom. (Lily)
6.  Kedvenc színem a kék, a lila és a vörös (Lily)

Akiknek küldjük:

1. Waltex
2. Jess
3. SzofiCullen
4. kácsa
5. Minie 95 ღ

12. Fejezet

12. Fejezet

Ahogy Jasper elment, visszagondoltam eddigi elcseszett életemre. Az anyukámra, aki miattam halt meg, Philre, aki csak undorítóan kihasznált és megcsalt, és most itt van Edward és Jasper. Már máig tönkretettem nem csak a saját, de Jasper életét is, amivel sajnos Alice-ét és Edwardét is. Szörnyű vagyok, annyi mindenkinek okoztam már fájdalmat, és annyian okoztak már nekem. De az fáj a legjobban, hogy mindhármukat szeretem és ha kiderül, hogy Jasper és köztem van valami, akkor kettejük életét tönkre is vágtam, a magaméról nem is beszélve, nem tudom mi lenne velem Edward nélkül, de viszont ha sikerül titokban tartani a félrelépésünk, akkor Jasper és én fogunk szenvedni. Bár talán, idővel Jasper kiheverné Alice-szel ezt az egészet, én meg tudom, hogy Edward képes lenne kiverni őt a fejemből. Hiába fájt minden, és csak arra vágytam, hogy minden újra visszakerüljön a helyére, ez azonban nem megy egyik pillanatról a másikra … Ugyanakkor nem akartam magam teljesen elhagyni sem, így bevonultam a fürdőbe és a zuhany alá beállva engedtem hideg vizet a fejemre, amikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok mást is csinálni a bőgésen kívül elzártam a csapot.

De a szobában már nem voltam egyedül, mivel Edward az ágyon fekve várt rám. Lassan mért végig, majd lassan komótosan hozzám sétált, hogy egy lágy csókot váltsunk. Éreztem rajta, hogy többet akarna, de nem tett semmit sem, figyelembe vette, hogy én kicsit meg vagyok zuhanva az elmúlt pár nap miatt.
- Menj, öltözz fel, addig itt megvárlak. - mondta, miután elváltunk, úgyis tettem, ahogy mondta.
- Hogyhogy ilyen hamar visszajöttél? Már ne érts félre, örülök, hogy itt vagy. - bújtam ölelő karjaiba.
- Nem akartalak egyedül hagyni. Egyébként ma ráérsz ugye? - nézett szemebe mosolyogva.
- Attól függ mire.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vadászni.
- De tegnap voltunk. - néztem rá furcsán.
- Na jó, ez nem jött be. - nevetett fel. - Szeretnék neked mutatni valamit, csak meglepetésnek szántam és nem találtam más indokot.
- És mit szeretnél mutatni? - kíváncsiskodtam.
- Az meglepi, na akkor ráérsz?
- Rád mindig rá érek. - nevettem. - De mond el hova megyünk. - meresztettem kis kutya szemeket.
- Hiába erőlködsz nem mondom el. - öltött nyelet rám, még egy darabig próbáltam kiszedni belőle sikertelenül, így végül elindultunk, az erdő felé.

Mindketten imádtunk futni, így kézen fogva szeltük az erdőt, nem tudtam hova megyünk, de a hegy felé mentünk, azon belül is egy barlangba. De már csak emberi tempóban sétáltunk egyre mélyebbre és mélyebbre, míg Edward be nem fogta a szemeim.
- Hékás, miért takarod el a szemem?
- Meglepetés Szépségem. - nevetett felháborodásomon és vezetett tovább. - Felkészültél? - súgja fülembe a kérdést, amikor pár perccel később megálltunk.
- Igen, igen látni akarom. - ahogy kimondtam, a kezei a szememről a derekamra fonódtak és várta a reakcióm. Egy csoda szép belső aula mélyedésben voltunk, aminek közepén víz állt, de a legérdekesebb az volt, hogy jóval világosabbnak látszott a barlang ezen része, mint az a kis járat, amin jöttünk. Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy a víz különböző formákat festett a falra. Nem tudtam, meddig gyönyörködtem a helyiségben, amikor már összetudtam szedni a hangom.
- Ez varázslatos. - pillantottam Edwardra, aki engem nézett. - Köszönöm, hogy megmutattad nekem. - csókoltam meg hirtelen. Lefeküdtünk a földre és csak öleltük egymást, közben egymást és a barlangot csodálva.

Órákig fekhettünk így, békében és szeretetben, de aztán úgy döntöttünk, hogy majd máskor is visszajövünk majd, de inkább mentünk, vagyis menni akartunk haza, de tettünk egy kis kitérőt az erdőben, csak úgy a futás miatt. De ahogy száguldottunk az erdőben, olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne minket, nem tudtam, ki lehet az, vagy egyáltalán van-e valaki, esetleg csak én vagyok túl paranoiás. De ekkor megpillantottam valakit, kicsit távolabb, ahogy velünk együtt szalad. Hirtelen összpontosult bennem, ki az, és ekkor még inkább próbáltam nem tudomást venni róla, csak futni, hogy ne érjen utol, de Edward nem így gondolta, ugyanis rögtön megállt. Értetlenül néztem rá.
- Edward, minden rendben? - kérdeztem kedvesen, mivel arcán dühöt és megvetést láttam. De ő csak a követőnk felé kapta a fejét és rámorgott. - Ne is foglalkozz vele, menjünk. - kértem, de nem hallgatott rám, csak megiramodott … 

Puszi: Daphne & Lily