17. Fejezet
- Uh, ez nagyon komolyan hangzik. - néztem rá kicsit félve.
- Jajj ne csináld már, ez jó hír. - mosolygott boldogan.
- Igen? - kérdeztem vissza a teljes bizonyosságért, ugyanis az elmúlt időben még a jó hír is rosszra fordult, ahogy a szép is rúttá.
- Van valami, amit még nem mondtunk el neked, igazából mielőtt hívtál minket, már terveztük, hogy visszajövünk és ennek meg volt az oka. - vigyorgott, mint aki teljesen becsavarodott, de így szeretem a testvérkém.
- És mi is pontosan az az ok? - próbáltam kihúzni belőle, ennyi kertelés után végre az értelmes választ, de már az én kedvem is jobb volt.
- Tudod, hogy Jamesszel már egy ideje szeretnénk egy babát és hát ez az út nagyon jót tett nekünk, ha érted mire gondolok … szóval csak azt akartam elmondani, hogy nagynéni leszel! - hangjából csak úgy sugárzott a boldogság, még a tegnap történtek sem vették el kedvét. Kellett pár másodperc, talán perc, mire eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, de aztán boldogan öleltem át nővérem.
- Úristen, de örülök! Gratulálok tesó! - nevettem boldogan és még lapos hasára helyeztem a kezem. - Szia picur, a nénikéd már nagyon vár.
- Bella, még nem hinném, hogy érti, hogy mit mondasz.
- Na, most miért, hadd élvezzem már ki, még csak most tudtam meg, hogy lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém. De jó, hogyha már most tisztázzuk, hogy akármi van, rögtön szólsz értve vagyok? Ha rosszul vagy, ha megmozdult a baba vagy csak egyszerűen szeretnél valamit. - mondtam teljesen felvillanyozódva, hiszen tudom, mennyire várták már őt, ahogy én is.
- Igenis főnök! - szalutált nagy komolyan.
- Ez a beszéd! Na de mindent tudni akarok róla! Hogy derült ki, hogy babát vársz? - csüccsentem vissza vele szemebe.
- Még az úton elég sokszor voltam rosszul, émelygések, reggeli rosszullétek. Jóformán miden reggel az első az volt, hogy kiadtam magamból majdnem mindet, aztán meg összevissza ettem és egyszer elájultam, James nagyon aggódott, ezért elráncigált a kórházba, ahol a vérteszt kimutatta, hogy babánk lesz. Jajj ott kellett volna lenned, az az arc, amikor megtudtuk, olyan édes volt, de komolyan. - és csak mondta és mondta, hogy James hogyan reagált, de én már nem figyeltem, a gondolataim elterelődtek. Szóval reggeli rosszullét és émelygés. Velem sem egyszer fordult elő, hogy a reggelt a WC fölé görnyedve kezdem, és az émelygés, az valami szörnyű … ez viszont azt jelentheti, hogy … Nem! Nem! És nem! Nem lehetek terhes, most nem! De hát minden jel arra mutat, hogy mégis. Gondolataimból Vick nevetése ébresztett fel, és én is nevettem, hogy úgy látszódjon, hogy figyeltem.
- És pontosan mekkora a kis szemünk fénye? - érdeklődtem.
- Ami azt illeti fogalmunk sincs, három napja tudtuk meg a nagy hírt, ahogy mondtam, de azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor fogant, tudod, nem igazán nézethettük meg orvossal …
- De most már igen. - mosolyogtam, előkotortam a mobilom és hívtam Edwardot.
- Szia Édesem. - köszönt vidámsággal hangjában. - Történt valami?
- Nem, dehogyis. Csak azt szeretném kérdezni, hogy Carlisle otthon van-e?
- Végre megengeded, hogy megvizsgáljon? - kérdezte aggodalmasan és mégis megkönnyebbülve.
- Nem, a nővéremet meg tudná vizsgálni? Nagyon fontos lenne. - mondtam lágy hangon.
- Nincs itt, de hamarosan hazaér. Mi történt Victoriaval? Átmenjek?
- Mi van a lányommal? - hallottam meg kicsit távolabbról anya aggodalmas hangját is.
- Jól van Drágám, csak szeretném, ha megnézné. - öntötte el bensőmet a melegség kedvesem törődése után.
- Akkor gyertek át! Várunk.
- Indulunk. Köszönöm. Szeretlek. - köszöntem el és kinyomtam a telefont.
- Szóval James jössz? - kérdeztem fenn hangon, igaz az eddigi beszélgetésünket is csodásan hallotta, de megszokás volt. Minél jobban le akartam kötni magam, nem akarok gondolkodni ezeken a tüneteken. Egy másodperc se telt el, és James már az ajtóban állt.
- Még szép, az én lányomról vagy fiamról van szó! - húzta száját arcrepesztő mosolyra, majd átkarolta Vicket és így mentünk a garázsba a kocsiért, nem akartuk, hogy testvérem még véletlenül is megerőltesse magát, amin ő kicsit fújtatott, hogy ennyire aggódunk érte, értük. James kicsit lassabban vezetett, mint általában, gondolom félt, hogy Vick rosszul lesz, így amire megérkeztünk a Cullen-villához anyu már majdnem a haját tépkedte idegességében a bejáratnál.
- Mi van veled Kicsikém? - kérdezte aggodalmasan, ahogy vámpír sebességgel az autónál termett és kinyitotta nővérem felőli ajtót.
- Majd elmondom anyu, de ne aggódj semmi komoly. - mosolygott rá és nyomott egy puszit az arcára. James átkarolta nővérem derekát, aztán bevezette a házba, Edward lágyan megcsókolt, majd felkísért testvéremék után Carlisle orvosi szobájába. Carlisle halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják, nagyon érdekesnek találta a babát, mivel még nem találkozott ilyesmivel, persze rajtunk kívül, de az már más tészta. A tű nem hatolt át a méhfalon, ahogy az ultrahang sem mutatott semmit, de a vér eredmény kimutatta a kisbabát, azonban ebből nem tudta megállapítani mekkora is lehet, ezért óvatosan elkezdte nyomkodni Vick hasát, aztán összevetve azzal, amit apu mesélt neki a fejlődésünkről besaccolta a bébi korát, én meg azonnal elkezdtem számolgatni magamban. Hogy ha tegyük fel tényleg várandó vagyok, akkor Edward vagy Jasper lehet az apa, basszus, már csak a gondolat is elég morbidul szelte át gondolataim … számoltam és számoltam, többször is, de mindig ugyanaz jött ki …
- Jajj ne csináld már, ez jó hír. - mosolygott boldogan.
- Igen? - kérdeztem vissza a teljes bizonyosságért, ugyanis az elmúlt időben még a jó hír is rosszra fordult, ahogy a szép is rúttá.
- Van valami, amit még nem mondtunk el neked, igazából mielőtt hívtál minket, már terveztük, hogy visszajövünk és ennek meg volt az oka. - vigyorgott, mint aki teljesen becsavarodott, de így szeretem a testvérkém.
- És mi is pontosan az az ok? - próbáltam kihúzni belőle, ennyi kertelés után végre az értelmes választ, de már az én kedvem is jobb volt.
- Tudod, hogy Jamesszel már egy ideje szeretnénk egy babát és hát ez az út nagyon jót tett nekünk, ha érted mire gondolok … szóval csak azt akartam elmondani, hogy nagynéni leszel! - hangjából csak úgy sugárzott a boldogság, még a tegnap történtek sem vették el kedvét. Kellett pár másodperc, talán perc, mire eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, de aztán boldogan öleltem át nővérem.
- Úristen, de örülök! Gratulálok tesó! - nevettem boldogan és még lapos hasára helyeztem a kezem. - Szia picur, a nénikéd már nagyon vár.
- Bella, még nem hinném, hogy érti, hogy mit mondasz.
- Na, most miért, hadd élvezzem már ki, még csak most tudtam meg, hogy lesz egy unokahúgom vagy unokaöcsém. De jó, hogyha már most tisztázzuk, hogy akármi van, rögtön szólsz értve vagyok? Ha rosszul vagy, ha megmozdult a baba vagy csak egyszerűen szeretnél valamit. - mondtam teljesen felvillanyozódva, hiszen tudom, mennyire várták már őt, ahogy én is.
- Igenis főnök! - szalutált nagy komolyan.
- Ez a beszéd! Na de mindent tudni akarok róla! Hogy derült ki, hogy babát vársz? - csüccsentem vissza vele szemebe.
- Még az úton elég sokszor voltam rosszul, émelygések, reggeli rosszullétek. Jóformán miden reggel az első az volt, hogy kiadtam magamból majdnem mindet, aztán meg összevissza ettem és egyszer elájultam, James nagyon aggódott, ezért elráncigált a kórházba, ahol a vérteszt kimutatta, hogy babánk lesz. Jajj ott kellett volna lenned, az az arc, amikor megtudtuk, olyan édes volt, de komolyan. - és csak mondta és mondta, hogy James hogyan reagált, de én már nem figyeltem, a gondolataim elterelődtek. Szóval reggeli rosszullét és émelygés. Velem sem egyszer fordult elő, hogy a reggelt a WC fölé görnyedve kezdem, és az émelygés, az valami szörnyű … ez viszont azt jelentheti, hogy … Nem! Nem! És nem! Nem lehetek terhes, most nem! De hát minden jel arra mutat, hogy mégis. Gondolataimból Vick nevetése ébresztett fel, és én is nevettem, hogy úgy látszódjon, hogy figyeltem.
- És pontosan mekkora a kis szemünk fénye? - érdeklődtem.
- Ami azt illeti fogalmunk sincs, három napja tudtuk meg a nagy hírt, ahogy mondtam, de azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor fogant, tudod, nem igazán nézethettük meg orvossal …
- De most már igen. - mosolyogtam, előkotortam a mobilom és hívtam Edwardot.
- Szia Édesem. - köszönt vidámsággal hangjában. - Történt valami?
- Nem, dehogyis. Csak azt szeretném kérdezni, hogy Carlisle otthon van-e?
- Végre megengeded, hogy megvizsgáljon? - kérdezte aggodalmasan és mégis megkönnyebbülve.
- Nem, a nővéremet meg tudná vizsgálni? Nagyon fontos lenne. - mondtam lágy hangon.
- Nincs itt, de hamarosan hazaér. Mi történt Victoriaval? Átmenjek?
- Mi van a lányommal? - hallottam meg kicsit távolabbról anya aggodalmas hangját is.
- Jól van Drágám, csak szeretném, ha megnézné. - öntötte el bensőmet a melegség kedvesem törődése után.
- Akkor gyertek át! Várunk.
- Indulunk. Köszönöm. Szeretlek. - köszöntem el és kinyomtam a telefont.
- Szóval James jössz? - kérdeztem fenn hangon, igaz az eddigi beszélgetésünket is csodásan hallotta, de megszokás volt. Minél jobban le akartam kötni magam, nem akarok gondolkodni ezeken a tüneteken. Egy másodperc se telt el, és James már az ajtóban állt.
- Még szép, az én lányomról vagy fiamról van szó! - húzta száját arcrepesztő mosolyra, majd átkarolta Vicket és így mentünk a garázsba a kocsiért, nem akartuk, hogy testvérem még véletlenül is megerőltesse magát, amin ő kicsit fújtatott, hogy ennyire aggódunk érte, értük. James kicsit lassabban vezetett, mint általában, gondolom félt, hogy Vick rosszul lesz, így amire megérkeztünk a Cullen-villához anyu már majdnem a haját tépkedte idegességében a bejáratnál.
- Mi van veled Kicsikém? - kérdezte aggodalmasan, ahogy vámpír sebességgel az autónál termett és kinyitotta nővérem felőli ajtót.
- Majd elmondom anyu, de ne aggódj semmi komoly. - mosolygott rá és nyomott egy puszit az arcára. James átkarolta nővérem derekát, aztán bevezette a házba, Edward lágyan megcsókolt, majd felkísért testvéremék után Carlisle orvosi szobájába. Carlisle halkan beszélt, hogy a többiek ne hallják, nagyon érdekesnek találta a babát, mivel még nem találkozott ilyesmivel, persze rajtunk kívül, de az már más tészta. A tű nem hatolt át a méhfalon, ahogy az ultrahang sem mutatott semmit, de a vér eredmény kimutatta a kisbabát, azonban ebből nem tudta megállapítani mekkora is lehet, ezért óvatosan elkezdte nyomkodni Vick hasát, aztán összevetve azzal, amit apu mesélt neki a fejlődésünkről besaccolta a bébi korát, én meg azonnal elkezdtem számolgatni magamban. Hogy ha tegyük fel tényleg várandó vagyok, akkor Edward vagy Jasper lehet az apa, basszus, már csak a gondolat is elég morbidul szelte át gondolataim … számoltam és számoltam, többször is, de mindig ugyanaz jött ki …
Sajnálom sajnálom, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok!
Azért remélem, hogy tetszett.
Puszi: Daphne&Lily
Azért remélem, hogy tetszett.
Puszi: Daphne&Lily
