15. fejezet

15. fejezet

Mindenki Charlie-t és az egyik szőke lányt figyelte, akit ha jobban megnéztem, ismerősnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy sosem láttam.
Furán bámultak egymásra. Végül Charlie törte meg a csendet.
- Renée?- kérdezte szinte már remegő hangon. Az anyám nevére én is felkaptam a fejem.
- Nem, Ő Iri...- kezdte a barna hajú nő, de Ő elhallgattatta.
- Charlie - ment az említetthez és megölelte. Először láttam Charlie-n- mióta ismerem-, hogy annyira boldog, hogy legszívesebben sírna. De hiába látom őket, valahogy nem tudom elképzelni Charlie-t, mint szerető férjet vagy apát, valószínűleg ebbe nagy szerepet játszik, hogy soha nem foglalkozott velünk, de most, hogy látom őt, ahogy anyát (?) öleli, még ha homályosan is, de valahogy el tudnám képzelni. Fantáziám elém tárja a képet, hogy születésünkkor tovább maradunk anyával, hogy Charlie tovább várakozik és látja, ahogy vámpírként újjászületik aztán, négyen boldog családként élünk. Szívem is belefájdul, hogy ez mind csak a képzeletem szüleménye. Testvéremre nézek és látom szemeiben, hogy ő is hasonló dolgokról fantáziál, közben Edward karjaiba bújok, hogy ne gondoljak olyanokra, amik már nem történhetnek meg, hisz már nincs értelmük, az időt nem lehet visszapörgetni. Pár percig néztük őket és próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Ahogy mind felocsúdunk első döbbenetünkből helyet foglalunk a nappaliban. De Charlie egy percre sem engedte el anyát.


- Örülnék, hogyha elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt. - hallottam meg először Carlisle nyugodt hangját.
- Ő Renée, az én Renée-m. - mondta Charlie, de még ő sem hitte ezt el teljesen. Összenézünk Vic-kel és egyszerre fordulunk édesanyánk felé, majd mindketten felpattanunk és megöleljük őt.
- Anya. - mondtuk szinkronban és a meghatottságtól mindkettőnk szemében megjelentek a meghatottság könnyei, anyu egy ideig megkövülve ült, mire megértette, hogy kik is vagyunk mi, de akkor azonnal magához ölelt minket.
- Hát mégis éltek. Ez egyszerűen elképzelhetetlen, azt hittem, meghaltatok. - szorít magához és érezzük, hogy teste rázkódik a sírástól, bár könnyei nem folynak arcán, mint nekünk. - Van két kislányom. - hallani hangjából a meghatottságot.
- Mi is azt hittük, hogy meghaltál. - mondom sírva.
- Hadd nézzelek meg titeket jobban. - mosolyog és egyik kezével az enyémet, másikkal nővéremét fogja és megforgat minket, amin mi felnevetünk. Teljesen más volt anya közelsége, mint Sulpicia-é. Sulpicia mindig is olyan volt és olyan lesz, mint az édesanyánk, de Renée mégis csak más, bár nem lehettünk együtt eddig, de ezentúl majd másképp lesz, legalábbis ezt szeretném hinni.


- Mi történt veled Renée? Hogy élted túl? - faggatja Charlie.
- Nem tudom, a szülés után elvesztettem az eszméletem, és amikor felébredtem Eleazar-éknál voltam. - anyu az eddig ismeretlen férfire néz.
- Egy kisebb házban találtunk az erdőben, amikor Carmennel az erdőben voltunk, éreztük Irina, vagy akkor Renée? vérének illatát. Éreztük még egy vámpír illatát, ezért hazavittük, mivel a szíve nem dobogott már, de a harapásokból úgy gondoltam, hogy már elég méreg juthatott a szervezetébe, ezért újraélesztettem és ahogy beindult a szíve a méreg is elkezdett szétterjedni a véráramban. De valamiért nem három, hanem csak két nap múltával ébredt fel. - ecseteli az Eleazarnak szólított férfi. Akármi is történt örökké hálás leszek neki, hogy megmentette anyát.
- Köszönjük. - mondja ki végül testvérem, amire én is gondoltam.
- Ugyan, nincs mit köszönni, nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog, csak megpróbáltam. - mosolyog kedvesen. - De én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért mondtad azt, hogy Irinanak hívnak? - kíváncsiskodik és ami azt illeti ez engem is érdekel.
- Azok után, hogy nálatok magamhoz téretem, sokakkal ellentétben emlékeztem, hogy mi történt velem. Mivel ti találtatok meg, arra következtettem, hogy meghaltak a lányaim, és hogy Charlie elhagyott, hisz érthető lett volna, ha így tesz. Nem akartam emlékezni a múltra, ezért próbáltam tiszta lappal kezdeni, egy új emberként, vagyis vámpírként. -  magyarázkodott szomorúan.
- Hogy gondolhattál ilyen butaságra, hogy elhagytalak? - néz rá Charlie.
- Lássuk be Charlie, a végén már nem voltunk túl jóban. Rengeteget veszekedtünk a babáink miatt. És amikor felvetettem, hogy a szülés után esetleg átváltoztathatnál, te nem akartál átváltoztatni. Ezért úgy gondoltam, hogy már nem szeretsz.
- Épp azért nem akartam, hogy átváltozz mert szeretlek. Nem akartam, hogy te is az öröklétbe szenvedj, hogy kezeld a vérszomjat. - simítja meg anya arcát.
- De én vállaltam az örökkévalóságot! Nekem mi sem lett volna szebb, ha együtt töltjük az öröklétet a lányainkkal.
- De hát még együtt tölthetjük, hisz az örökkévalóság még így is hosszú. - mosolyog Charlie, de anyának megváltozik az arckifejezése.
- Azóta már sok minden megváltozott Charlie. - sóhajt fel és pont ebben a pillanatban lép be egy férfi, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hisz az egész családot nem ismerem. Anya viszont átölelte a férfit, volt bennük valami furcsa, amit nem tudtam hova tenni, Charlie pedig felmordult....


Sajnáljuk, hogy ennyit kellett várnotok! De azért reméljük valamennyire kárpótoltunk titeket :)
Daphne&Lily
xoxoxoxoxoxoxo